_____________________________________
- a Bíróság megismételte, hogy a C-178/94.sz. Dillenkofer és C-140/97. sz. Rechberger ítéleteiben már kifejtettek szerint a szervezett utazási formákról szóló irányelv egy eredménykötelezettséget ró a nemzeti jogalkotókra, amely alapján a szervezett utazások utasainak biztosítani kell az általuk befizetett összegek megtérítésére, valamint a hazaszállításukra vonatkozó biztosítékhoz való jogot az utazásszervező fizetésképtelensége esetén;
- a Bíróság megállapította, hogy az irányelv értelmével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállításra vonatkozóan hatékony biztosítékokkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén;
- A Bíróság az előzetes döntést előterjesztő Fővárosi Ítélőtábla feladataként határozta meg, hogy a fentiek alapján megállapítsa a nemzeti jogszabálynak az EU Bíróság által értelmezett irányelvvel való összhangját;
- a Bíróság a Fővárosi Ítélőtábla hatáskörébe tartozónak tekintette annak vizsgálatát, hogy teljesülnek-e az uniós jog megsértése miatt a tagállamokat terhelő kártérítési felelősség feltételei;
- a kártérítési felelősségi feltételrendszer központi elemének tekinthető kellően súlyos tagállami jogsértését illetően a Bíróság semmilyen kételyt nem hagyott a tekintetben, hogy a megsértett irányelvi szabály egyértelmű és pontos kötelezettséget ró a tagállamokra;
- a Bíróság megismételte, hogy az uniós jog kellően súlyos megsértésével közvetlen okozataként beállott károk megtérítése a tagállamok kötelezettsége.
Baradics Ilona és harmincnégy társa egy utazásszervezővel kötött szerződés alapján fizetett előleget vagy teljes részvételi díjat, azonban az utazásszervező fizetésképtelensége miatt az utazás meghiúsult. Az utazásszervező és az utazást biztosító cég között létrejött biztosítási szerződés limitálta a biztosítási összeg felső határát, így a pórul járt leendő utasok az általuk befizetett részvételi díj 22%-át kapták meg a biztosítótól. A fennmaradó összeg megtérítése iránt a felperesek a biztosítóval és a Magyar Állammal szemben terjesztettek elő kártérítési keresetet, amelyben előadták, hogy a szervezett utazási formákról szóló, 1990. június 13-i 90/314/EGK tanácsi irányelv (HL L 158., 59.o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 10. kötet 132.o.) szabályát a jogalkotó nem megfelelően ültette át a magyar jogba a 213/1996. Kormányrendelettel. Az elsőfokú bíróság a keresetet azzal az indoklással utasította el, hogy az átültetés helyes volt. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla azonban előzetes döntést terjesztett az Európai Bíróság elé, azt kérdezve, hogy a jogalkotó megfelelően tette-e eleget az irányelvből fakadó kötelezettségének azáltal, hogy a 213/1996. Kormányrendelet szabályai szerint a vagyoni biztosíték mértékének az utazási csomag értékesítéséből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel meghatározott százalékához, illetve egy minimumösszeghez kell igazodnia.
AZ EU Bíróság visszautalt az 1996-ban meghozott, C-178/94.sz. Dillenkofer ügyben [EBHT 1996., I-4845.o.] és 1999-ben, C-140/97.sz. Rechberger ügyben [EBHT 1999.,I-3499.o.] meghozott ítéletére, amelyek szerint az irányelv egy eredménykötelezettséget tartalmaz az utasok által befizetett összegek visszatérítésére, így azzal ellentétes egy olyan nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik a fenti eredménykötelezettséget.
A Fővárosi Ítélőtábla második kérdése arra irányult, hogy amennyiben a Magyar Állam részéről az uniós jogsértés megállapítható, az kellően súlyos-e a kártérítési felelősség megállapításához (C-6/90 és C-9/90. sz. Francovich és Bonifaci kontra Olaszország egyesítette ügy [EBHT 1991., I-5357.o.]). A kártérítési felelősség központi feltételének vizsgálatakor arra támaszkodik a jogalkalmazó, hogy a megsértett szabály mennyire egyértelmű, illetve pontos. A Bíróságnak nem okozott nehézséget annak megállapítása, hogy az irányelvnek az ítélkezési gyakorlattal pontosított tartalma semmilyen mozgásteret nem enged a tagállamok számára, azonban a Fővárosi Ítélőtábla számára tartotta fenn a tagállami jogsértéssel okozott kár tekintetében a közvetlen okozati összefüggés fennállása megállapításának lehetőségét.
Az olvasó ezen a ponton felteheti a kérdést, hogy miért érdemes blogbejegyzést írni egy olyan végzésről, amely az uniós jog értelmezése tekintetében nyilván nem jár forradalmi változásokkal?
Az egyik indok, hogy felhívjam a figyelmet az irányelv által szabályozott jogviszonyok uniós újraszabályozásának folyamatára, a másik indok, hogy rávilágítsak az indokolt végzések jogi természetére.
Elsőként: Az európai fogyasztóvédelmi stratégia (COM (2012) 225 végleges) részeként az Európai Bizottság javaslatot terjesztett elő az utazási csomagokról és az igény szerint összeállított utazási formákról. Elfogadása esetén ez az irányelv fogja felváltani a 90/314/EGK irányelvet. (COM(2013)0512 – C7-0215/2013 – 2013/0246(COD)) Az Európai Parlament Belső Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottsága ebben az időszakban tárgyalja a tervezetet, amelynek 15. cikke egyértelművé teszi a tagállamok kötelezettségét az implementáció terén:
„A tagállamok biztosítják, hogy a területükön letelepedett, az utazási csomagok értékesítését elősegítő utazásszervezők és –közvetítők fizetésképtelenség esetén gondoskodnak az utazók által teljesített valamennyi kifizetés hatékony és gyors visszafizetéséről…”
Másodikként: A magyar bíróságoktól származó előzetes döntési kérdéseket is egyre nagyobb számban válaszolja meg az EU Bíróság ítélet helyett érdemi végzéssel. Érdemi, azaz nem csak pervezető végzést a Bíróság két esetben hoz: hatáskör hiányában, illetve a tiszta ügy doktrínájára vonatkozó jogértelmezés alapján.
Amennyiben az eljárási szabályzat 53. cikk (2) szerint a Bíróságnak nyilvánvalóan nincs hatásköre az ügy elbírálására, vagy ha a kérelem, illetve a kereset nyilvánvalóan elfogadhatatlan, a Bíróság a főtanácsnok meghallgatását követően-az eljárás folytatása nélkül-indokolt végzéssel határozhat az ügyben. Az eljárási szabályzatának 99. cikke alapján indokolt végzéssel dönthet a Bíróság a főtanácsnok meghallgatását követően az előadó bíró javaslatára, amennyiben az elé terjesztett kérdés azonos egy olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már határozott (acte éclairé), illetve a válasz acte clair, azaz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból vagy nem enged teret semmilyen ésszerű kétségnek (tiszta ügy doktrínája).
Az EU Bíróság eddig hatvanhárom magyar előzetes döntés iránti kérelmet zárt le érdemben, ebből negyvenhatot ítélettel, tizenhetet végzéssel. Ha arányokat vizsgálunk, így az ügyek 27 százaléka került végzéssel elbírálásra. A tizenhét végzésből tizenegy ügy hatáskör hiánya, hat a tiszta ügy doktrínája alapján került ilyen gyors lezárásra. A végzéssel történő elbírálás akár előnyösnek tűnhet az Ítélőtábla számára, mivel hat hónap alatt választ kapott a kérdéseire, szemben az előzetes döntések átlagos átfutási idejével, amely tavaly tizenhat hónap volt. Miután az elsőfokú magyar bíróság tévesen értelmezte az irányelvet és elmulasztotta az előzetes döntés kérelmezését, a másodfokú bíróság helyesen ismerte fel az uniós jogban rejlő értelmezési kételyt, amely az ügy eldöntéséhez, a kártérítési kereset elbírálásához szükséges volt. Az ítélőtábla előtti eljárás részleteinek ismerete nélkül kizárólag spekulálni tudunk a tekintetben, hogy az Ítélőtábla maga ismerte-e az EU Bíróság esetjogát vagy sem. Amennyiben igen, a Magyar Államot terhelő kártérítési kötelezettség kérdésében az Ítélőtábla önmaga nem kívánt állást foglalni. A feltett kérdések megfogalmazása kapcsán azonban rá kell mutatni arra, hogy az Ítélőtábla végzése nem igazán tükrözi azt a jogértelmezésre irányuló kérdésfeltevést, amelyre az EU Bíróságnak az EUMSZ 267.cikke szerinti előzetes döntéshozatali eljárásban hatásköre van.(„A nemzeti jogalkotó megfelelően eleget tette-e…? Illetve a „Magyar Állam jogsértése elég komoly-e a kártérítési felelősség megállapításához?”)
Ahogyan az EU Bíróság az ajánlásaiban is egyértelművé tette, nem feladata az uniós jognak a nemzeti bíróság előtt folyó eljárás alapján képező tényállásra történő alkalmazása, ugyanis az uniós jog értelmezésére irányuló kérdések tekintetében rendelkezik hatáskörrel.
Érdemes lesz figyelemmel kísérni az Ítélőtábla további eljárását már csak azért is, mert ez lehet az első olyan ügy, amelyben magyar bíróság az uniós jogot sértő magyar állam jogalkotásából eredő kártérítési kötelezettségét állapíthatja meg, amelyet kifejezetten még az idén márciusban hatályba lépő új Polgári Törvénykönyv sem szabályoz.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.