_____________________________________
Az Európai Bíróság (Nagytanács) 2014. január 15-i ítélete a C-176/12. sz. Association de médiation sociale ügyben.
- a Bíróság megerősítette a C-385/05. sz. Confédération générale du travail ügyben a 2002/14/EK irányelv a munkavállalói érdekképviselet létrehozásához szükséges munkavállalói létszám-küszöbérték kiszámítására vonatkozó rendelkezései tekintetében megállapítottakat;
- az ítélet megerősítette az irányelvi rendelkezések közvetlen és közvetett hatályára vonatkozó általános alapelveket;
- a Bíróság megerősítette a tagállami jog az uniós joggal összhangban történő értelmezése tekintetében a C-555/07. sz. Kücükdeveci ügyben rögzítetteket, valamint egyértelművé tette az ott rögzített értelmezési kötelezettség hatályának kiterjesztését az EU Alapjogi Charta érdemi rendelkezéseire;
- az irányelvek magánfelek közötti (horizontális) jogvitában történő kikényszerítésének a Kücükdeveci ügyben rögzített lehetőségét az ítélet nem bírálta felül, viszont annak jogalkalmazási szempontból értékelhető, a terület eredeti doktrinális kereteivel összhangban álló új korlátot állított;
- a Bíróság elvi jelentőséggel rögzítette, hogy a tagállami jog az EU Alapjogi Chartával (és az uniós jog alapelveivel) összhangban való értelmezésének kötelezettsége magánfelek közötti (horizontális) jogvitában nem vezethet a tagállami jog uniós joggal való összeegyeztethetetlenségének megállapításához, amennyiben az Alapjogi Charta rendelkezéseinek (az uniós jog alapelveinek) önálló vagy a vonatkozó irányelv rendelkezéseivel együtt történő értelmezéséből nem következik egy (a tagállamokat terhelő) specifikus, jól definiált kötelezettség. Más szóval az Alapjogi Charta ilyen módon történő kikényszerítésének feltétele, hogy a kérdéses alapjogi rendelkezés önmagában „magánszemélyekre olyan alanyi jogot ruházzon, amelyre hivatkozni lehet”.
Az EU Bíróság Nagytanácsának a korábbi ítélkezési gyakorlatot megerősítő, viszont új elemeiben alapvetően konzervatív értelmezési irányvonalat követő ítélete az uniós szociális jog egyik részletkérdésének értelmezését igénylő francia ügyben született. Az Alkotmánytanácsot is megjárt alapügyben arra kerestek választ, hogy fenntarthatók-e a francia Munka Törvénykönyv a munkavállalói érdekképviseleti jogok az Európai Közösség munkavállalóinak tájékoztatása és a velük folytatott konzultáció általános keretének létrehozásáról szóló 2002/14/EK irányelv (HL L 80., 29. o.) követelményeinél alacsonyabb védelmi szintjét biztosító rendelkezései. A francia szabályozás az irányelvben foglaltaktól eltérő módon, a munkavállalói érdekképviseleti jogokat nagyobb mértékben korlátozva szabályozta a munkavállalói érdekképviselet létrehozásához szükséges munkavállalói létszám-küszöbérték kiszámítási módját. A C-385/05. sz. Confédération générale du travail [EBHT 2007., I-611. o.] ügyben korábban hozott ítélet fényében nem volt kétséges a francia rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetetlenségének megállapítása. A francia Munka Törvénykönyv ugyanis, a munkáltatói oldalnak kedvezve, a vállalkozások munkavállalói létszámának kiszámításából kizárta a munkavállalók egy meghatározott kategóriáját, és ezzel kiüresítette az irányelv által biztosított jogok tartalmát, valamint meggátolta az irányelvben megfogalmazott, a munkavállalói érdekképviseletek alakulására vonatkozó világos és egyértelmű eredménykötelezettség hatékony érvényesülését. Az ítéletből következik, hogy a tagállamok a szociális szabályozás és dereguláció körében élvezett széles mérlegelési mozgásterük adta döntési szabadsága egyedül az uniós szociális politika és jog által lefektetett standardok sérelme nélkül gyakorolható.
A magánfelek közötti (horizontális) jogvita tárgyában folyó ügyben külön meg kellett vizsgálni az irányelvi rendelkezések érvényesíthetőségének kérdését. Ennek különös jelentősége volt, hiszen megalapozta volna a francia Munka Törvénykönyv kérdéses szabályai jogellenességének tényleges kimondását. A nem vagy rosszul implementált irányelvek nemzeti bíróságok előtti kikényszerítésére vonatkozó jól ismert alapvető elvek és korlátok (C-397/01–C-403/01. sz. Pfeiffer egyesített ügyek [EBHT 2004., I-8835. o.]) ismertetését követően egyértelművé vált, hogy a szóban forgó ügyben a 2002/14/EK irányelv rendelkezései a francia rendelkezések uniós jogba való ütközésének megállapítása céljából önmagukban nem hívhatók fel. A C-555/07. sz. Kücükdeveci [EBHT 2010., I-365. o.] ügyben hozott ítéletben foglalt alapvető tételek alapján azonban a kérdés vizsgálata itt nem állhatott meg.
A Kücükdeveci (és az azt megelőző Mangold [EBHT 2005., I‑9981. o.] ítélet értelmében a tagállami bíróságok kötelesek az uniós jog konkrét irányelvi rendelkezések általános jogi-alkotmányos hátterét adó alapvető elveit is figyelembe venni, valamint ehhez kapcsolódóan kötelesek az uniós jog által a magánszemélyek számára biztosított jogok védelmét és teljes érvényesülését biztosítani, amely magában foglalja azokkal ellentétes nemzeti jogi rendelkezések alkalmazásától való eltekintés kötelezettségét is. A jelen esetben ez a kérdés olyan formában jelent meg, hogy az EU Alapjogi Charta a 2002/14/EK irányelv rendelkezéseinek alapjogi hátterét biztosító 27. cikkében foglalt kollektív munkajogi tárgyú alapvető jog akár önmagában, akár a 2002/14 irányelv rendelkezéseivel összefüggésben értelmezve felhívható-e „magánszemélyek közötti jogvitában annak megállapítása céljából, hogy az említett irányelvnek nem megfelelő nemzeti rendelkezést – adott esetben – figyelmen kívül lehessen hagyni?“
Válaszul a Bíróság először rögzítette, hogy a Charta rendelkezései, irányelvekkel együtt vagy azoktól függetlenül, nemzeti bíróságok előtt érvényesíthetők. Ennek korlátjaként az Alapjogi Charta alkalmazhatóságának a Charta horizontális rendelkezéseiben lefektetett, a közelmúltban a C-617/10. sz. Åkerberg Fransson [még nem közölt] ügyben értelmezett tételekben jelölte meg. A Chartát megelőző ítélkezési gyakorlat meglehetősen tág értelmezésével összhangban „az uniós jogrendben biztosított alapvető jogokat az uniós jog által szabályozott valamennyi tényállásra alkalmazni kell.”
A Bíróság a nemzeti bíróságokat a Kücükdeveci ügyből kifolyólag terhelő kötelezettségek fennállását megerősítette. Azok érvényesülésének feltételeit az EU Alapjogi Chartában foglalt alapvető jogok és kötelezettségek jogi jellegének sokféleségére tekintettel azonban úgy finomította, hogy a Chartában foglalt alapjogok a nemzeti bíróságok előtt egyedül abban az esetben hívhatók fel, amennyiben azok a tagállamok számára jól meghatározható kötelezettséget írnak elő és ezzel párhuzamosan magánfelek számára nemzeti bíróságok előtt felhívható alanyi jogot biztosítanak. Ezzel a Chartában foglalt alapjogok nemzeti bíróságok előtti kikényszerítését az uniós jogi rendelkezések közvetlen hatálya kapcsán ismert feltétel beteljesüléséhez kötötte. Ez az új feltétel nemcsak abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy az uniós jogi rendelkezések tagállami szintű közvetlen kikényszerítésére vonatkozó doktrinális keretek a Charta rendelkezései kapcsán is felbukkannak, hanem azért is fontos fejleménynek tekinthető, mert jogalkalmazási szempontból értékelhető módon különbséget tesz a Charta jogi úton kikényszeríthető (normatívnak szánt) és jogi úton nem kikényszeríthető (deklaratívnak szánt) rendelkezései között. Bár viszonylag könnyen meghatározható, hogy a Charta mely rendelkezései fognak megfelelni meg az új feltételnek, nem kizárt, hogy egyes alapvető jogok és szabadságok kapcsán további előzetes döntéshozatali eljárásokra lesz szükség.
Az ilyen módon továbbértelmezett Kücükdeveci-elv kísérlet arra, hogy a Bíróság egyensúlyt teremtsen a jogbiztonság követelménye és a Charta közvetlen kikényszerítésének lehetőségéből eredő hatékonysági és legitimációs potenciál között. A Charta rendelkezéseinek kikényszeríthetősége korlátozásokra szorult, hiszen nem minden Chartában foglalt jog normatív helyzete volt tisztázott. Ezzel szemben ott áll annak lehetősége, hogy a Charta rendelkezésein keresztül megvalósulhat egyes, alapjogi elvárásokat kifejtő irányelvi kötelezettségek magánfelek közötti jogvitában történő kikényszerítése, valamint, hogy a Charta közvetlen kikényszeríthetősége kapcsolatot talál az uniós jog és az uniós polgárok között. Ezt némiképp tompítja, hogy olyan területen (szociális jog és politika) nem sikerült elérni a Charta közvetlen kikényszeríthetőségét, amely az uniós alkotmányos rendszer egészét tekintve kellő módon ellensúlyozhatta volna az Unió elsősorban a gazdasági szereplőknek kedvező közpolitikai célkitűzéseit, valamint részben kompenzálhatta volna az Unió szociális deficitjét. Ezen az sem változtat, hogy az Alapjogi Charta felhívhatóságának a jogbiztonság szempontjából szükségszerű korlátozását a Bíróság megpróbálta a sérelmet szenvedett munkavállalók számára az uniós jog alapján nyitva álló, egyébként meglehetősen bizonytalan jogorvoslati lehetőségekre (C-6/90 és C-9/90. sz., Francovich és társai egyesített ügyek [EBHT 1990., I5357. o.]) hivatkozva ellentételezni.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.