_____________________________________
- Az Európai Unió menekültügyi rendszere a megnövekedett migráció hatására egyértelmű reformra szorul.
- A Bizottság májusi migrációs stratégiája a rendszer kvótákon alapuló megújítását irányozta elő, azonban a menekültválság súlyosbodása és egyes tagállamok ellenállása könnyen megakadályozhatja az érdemi előrelépést.
- A közös európai menekültügyi rendszer reformja helyett egyelőre a tagállamok szolidaritással szembemenő önérdekkövetése a meghatározó.
- A következő hónapokban kiderül, mennyit hajlandók a tagállamok valójában áldozni a közösségi érdek oltárán.
Az Európai Unió és Európa közvéleménye már 2014-ben érzékelte, hogy a kontinensre nehezedő migrációs nyomás számottevően növekedett. Különösen az összeomlott líbiai állam területéről kiinduló illegális tengeri migráció került be a köztudatba. Az egymást követő hajókatasztrófák felvetették az EU felelősségének, és általában a közös uniós menekültpolitika működőképességének kérdését. A politikai és társadalmi kritikákra reagálva 2015 májusában a Juncker vezette Bizottság új európai migrációs stratégiát tett közzé, amely a menekültválság akut kezelése mellett célul tűzte ki a közös európai menekültügyi rendszer (CEAS) általános reformját is. E bejegyzés az elmúlt hónapok fontosabb fejleményeit foglalja össze.
A 2015. május 13-án közzétett migrációs stratégia elsődleges célja az azonnali intézkedések (FRONTEX-műveletek kapacitásának megháromszorozása, sürgősségi támogatás a leginkább érintett tagállamoknak, embercsempészek elleni fellépés) mellett a tagállamok cselekvésre való ösztönzése volt. Ennek első próbája a Bizottság ajánlása lett egy kísérleti jellegű, önkéntes alapú menekültügyi kvótarendszerről.
A javasolt európai letelepedési rendszer mindössze 20.000 nemzetközi védelemre szoruló személy az egész Európai Unión belül való elosztását határozta meg. A tagállamoknak népességük és gazdasági fejlettségük szerint meghatározott elosztási kulcs alapján kellett volna szétosztania a menekülteket. Bár a menekültválságnak kevésbé kitett, többnyire volt szocialista tagállamok számára ez a gyakorlatban párszáz menekült befogadását jelentette (pl. Lengyelországnak 962, Romániának 657, Szlovákiának 319 személyt), a tervezet így sem nyerte el tetszésüket. A Tanácsban folyó júniusi és júliusi tárgyalások során végül sikerült megállapodni 32.256, már Európába ért menekült szétosztásában és további 22.504 jövőbeni menekült közös letelepítésében, ami azonban nem érte el a korábban 60.000 főre felemelt célt. A tagállamok vállalásai továbbra is gesztusértékűek maradtak (pl. Lengyelország 1100+900, Szlovákia 100+100, Spanyolország 1300+1449 menekült befogadását vállalta). Magyarország a saját határaira nehezedő nyomás miatt nem is tett ilyen vállalást, valamint az Egyesült Királyság és Dánia is élt a kimaradás lehetőségével, és csak a jövőbeni menekültek közül vállalta 2000, illetve 1000 fő befogadását.
Eközben a megvitatott létszámnak többszörösét kitevő menedékkérő érkezett az Európai Unió területére a nyár folyamán. A megszokott földközi-tengeri útvonalak mellett egyre jelentősebbé vált a menekültválsággal megbirkózni képtelen Görögországból kiinduló, a Nyugat-Balkánon át Magyarországra, majd onnan Nyugat-Európába, elsősorban Németországba tartó migráció. Ezzel párhuzamosan a közös európai menekültügy alapvető eleme, a dublini rendszer lényegében összeomlott: a migránsok nagy részét Görögországban nem regisztrálják, továbbutazásukat tudomásul veszik. A schengeni övezet területére Magyarországon újra belépő migránsok regisztrálásuk ellenére szinte akadály nélkül jutottak el célországaikba egészen augusztus végéig, amikor az embercsempészet elleni fellépésre hivatkozva az osztrák hatóságok gyakorlatilag visszaállították az osztrák-magyar határ ellenőrzését.
A közös európai menekültügyi rendszer reformja helyett egyelőre a tagállamok szolidaritással szembemenő önérdekkövetése a meghatározó. Számos tagállam társadalmi és gazdasági okokból teherként tekint a menedékkérőkre és igyekszik tőlük különféle eszközökkel (kerítésépítés, ellátórendszer fejlesztésének mellőzése, a támogatások felülvizsgálata) megszabadulni, kihasználva azt, hogy a migránsok inkább csak áthaladnának rajtuk. Eközben a fő befogadóvá vált Németország (jelenleg 800.000 – 1.000.000 menedékkérőre számítnak 2015 egészében, ami több, mint 2014-ben az egész EU-ban menedékkérők 600.000 fős létszáma) politikai vezetése felvállalta a menekültválság terhének oroszlánrészét, de azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a többi tagállamtól nagyobb szolidaritást vár el.
A kilátások egyelőre igen bizonytalanok. Bár Jean-Claude Juncker a Die Weltben közölt véleményében újfent kiállt az üldözés és elnyomás elől menekülők befogadása mellett, az elvek gyakorlati megvalósítása egyre nagyobb kihívássá válik. A legfontosabb kérdés, hogy a 2015-ös év rekordszámú menekültje egyszeri csúcsnak minősül-e (ami a szíriai menekültek Európába áramlásának köszönhető), vagy hosszú távon is egyre több menedékkérőre kell számítani.
Nyilvánvaló, hogy a sokkal kisebb kapacitásra tervezett közös európai menekültügyi rendszer reformja elkerülhetetlen, megvalósításához azonban uniós szintű politikai megegyezés szükséges. Angela Merkel, német kancellár egyre komolyabban kötelezi el magát e minden tagállamra kiterjedő, kvótarendszeren alapuló menekültrendszer létrehozása mellett, amelyhez fokozatosan nyeri el más állam- és kormányfők támogatását. Kérdéses azonban, hogyha a gyakorlatban e rendszer végül megvalósulna, érdemi előrelépést jelent-e majd a tavasszal tervezett, a jelenleg érkező menedékkérők számához viszonyítva jelentéktelen kvótákhoz képest.
Jelenleg a tervezett kvótarendszer legnagyobb ellenzői az EU keleti, volt szocialista tagállamai (ha nem számítjuk a schengeni együttműködésből kimaradó Egyesült Királyságot), elsősorban a balti államok és a V4 tagjai. Legnagyobb félelmük, hogy elvesztik önálló bevándorlási politikájuk érdemi irányítását és azt uniós érdekek határozzák majd meg. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy ez ne lenne igaz korlátozottabb mértékben az unió többi tagállamára is. A következő hónapokban kiderül, mennyit hajlandók a tagállamok valójában áldozni a közösségi érdek oltárán.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.