_____________________________________
- Az Európai Tanács 2016. március 7-ei ülése részben Ciprus támogatásának hiányában nem tudta az EU-Törökország megállapodást véglegesíteni.
- A ciprusi „vétó” oka az észak-ciprusi területek török megszállása és az ezen alapuló politikai konfliktus.
- A 2004-et követőn csatlakozott új tagállamokkal több hasonló, történelmi természetű konfliktus is az uniós politika részévé vált.
- Ezek az „importált” történelmi konfliktusok megnehezítik az EU saját, önálló érdekének érvényesítését.
A politikai elemzők már több szempontból is rámutattak a szokatlanul viharos március 7-ei Európai Tanács ülés tanulságaira. Azonban, véleményem szerint, a tárgyalásnak volt egy olyan dimenziója is, mely egyáltalán nem került a reflektorfénybe, noha szintén lényeges a történések megértéséhez, sőt az Európai Unió előtt álló további kihívások szempontjából is megkerülhetetlen, mivel módosíthatja azt, ahogy eddig az uniós és a nemzeti érdek érvényesítéséről általában gondolkodtunk az Európai Unióban.
A Törökországgal kötendő, a migráns- és menekülthelyzet rendezésére hivatott EU-Törökország megállapodás egyik legállhatatosabb, noha nem leghangosabb, ellenzője Ciprus volt. Az európai diplomáciában és uniós ügyekben általában szinte észrevehetetlen ország miniszterelnöke határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy Törökország uniós csatlakozásának felgyorsítása – különös tekintettel a korábban Ciprus hatására befagyasztott fejezetek újranyitására – elfogadhatatlan, amíg a török fél nem teljesíti korábban vállalt kötelezettségeit, melyek közül a legfontosabb a török kikötők megnyitása a ciprusi hajók előtt. Részben Ciprus következetes ellenállásán bukott meg tehát meg az átfogó és részletes megoldás kidolgozása, és a feleknek ezért meg kellett elégednie a legfontosabb alapelvek rögzítésével. Ezek alapján a későbbiekben megszülethet az az EU-Törökország megállapodás, mely az uniós vezetők és egyes tagállamok meghatározó politikusai szerint képes lehet a jelenlegi humanitárius válsághelyzet megoldásának kereteit megteremteni.
Ezen a ponton akár be is lehetne fejezni ezt a bejegyzést, azonban – véleményem szerint – amíg nem ismerjük pontosan Ciprus fenti cselekedeteinek motivációt, melyek arra sarkallták, hogy Európa vezető politikusaival és bürokratáival szemben is határozottan vállalja fel álláspontját, addig nem érthetjük azt teljességében. Ciprus „vétója” történelmi okokra vezethető vissza, mivel Ciprus és Törökország kapcsolata a sziget 1960-ban történő önállósodását követően komolyan megromlott. A Cipruson elő török kisebbség védelmére hivatkozva Törökország már 1964-ben megpróbálta megszállni a szigetet, de tényleges agresszióra 1974-ben, egy a Görögországgal való egyesülést szorgalmazó katonai puccsot követően került sor. A török csapatok rövid idő alatt, a nemzetközi közösség elítélése ellenére, megszállták a sziget egyharmadát alkotó északi részt. A harcokat lezáró tűzszünetet követően a török katonák a szigeten maradtak, majd 1983-ban helyi török vezetők kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, melyet Törökországon kívül egyetlen állam sem ismer el. Az ENSZ Biztonsági Tanács és Közgyűlés 1964 óta számos határozatban szólította fel a feleket a konfliktus békés rendezésére, 2004-ben több lépésből álló béketervet is kidolgozva, az északi terület önállóságát azonban nem ismeri el, hanem török megszállás alatt álló ciprusi területnek tekinti. Ciprus 2004-es uniós csatlakozása érdemben nem érintette a helyzetet, az ország teljes területével vált az EU tagállamává, azonban az északi terület nem áll a kormány irányítása alatt.
A 2004-es bővítési eufóriában sem az EU, sem az új tagállamok képviselői nem voltak valószínűleg annak tudatában, hogy az új tagok belépésükkel egyedi történelmi konfliktusokat is „importálnak” az Unióba. A ciprusi-török viszony mellett ezek közül talán a legfontosabbak: (i.) a balti államok félelme az orosz terjeszkedéstől, (ii.) Lengyelország történelmi fenntartásai Oroszországgal szemben, (iii.) Bulgária ellenérzései Törökországgal szemben, a bulgáriai török kisebbség helyzete, (iv.) Görögország és Törökország tengeri határvitái, és (v.) a balkáni háborúk nehezen feldolgozható öröksége. Ezek a konfliktusok búvópatakként jelennek meg az új tagok politikáiban, szinte csak krízishelyzetekben mutatják meg magukat. Azonban ezekben a helyzetekben komolyan – és az Unió szemszögéből irracionálisan – befolyásolhatják az általános uniós politikai érdek érvényesítésére hivatott folyamatokat, mint igazolták ezt Ciprus határozott fenntartásai március 7-én.
Nem vagyok benne biztos, hogy az Európai Unió képes-e egyáltalán az ilyen jellegű konfliktusok megértésére és megfelelő „kezelésére”. Az Európai Unió a nyugati alapítók attitüdje és annak bürokratikus jellege miatt alapvetően „ahistorikus” képződmény, értve ez alatt azt, hogy nem köteleződik el az európai történelem egyetlen olvasata mellett sem, sőt az Uniót körülölelő történelemnek nem is tulajdonít különösebb jelentőséget. Ezt jól kifejezi, hogy az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés preambuluma 1952-ben még utalt az érintett országok közötti véres konfliktusokra és így felidézte Nyugat-Európa háborúktól egyáltalán nem mentes modern történelmét. Az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Uniót létrehozó szerződések azonban már egyáltalán nem számolnak az ilyen jellegű történelmi tapasztalatokkal, hanem szemléletük rendkívül pragmatikus és ezzel párhuzamosan jövő orientált, ugyanis az intézményi éthoszt megalapozó preambulumok a gazdasági célkitűzések, különös tekintettel a jólétre, és az általános béke vágya köré szerveződnek. Ez a „történelem végét” hangsúlyozó orientáció minden bizonnyal megfelel az alapító tagállamok politikai felfogásának, kérdéses azonban hogyan hozható összhangba az új tagállamok igencsak történelmi természetű cselekvési motivációival.
A fenti kérdésre még nem látszik a válasz, de azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az Európai Uniónak további, a március 7-ei csúcshoz hasonló helyzetekkel kell a jövőben szembenéznie. Az ukrajnai válság rendezése a közeljövőben elkerülhetetlen, különösen annak fényében, hogy az ukrán politikai elit képtelennek látszik legalapvetőbb feladatai ellátására is, és ebben az Uniónak valamilyen módon szerepet kell vállalnia. Különösen azért, mert már eddig is elkötelezte magát a konfliktusban az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók bevezetésével. Amennyiben a többoldalú rendezés elkerülhetetlenné válik, az Uniós bürokráciának számolnia kell azzal, hogy az íróasztalok mellett kidolgozott, az érintett felekkel leegyeztetett – technikai értelemben igen racionális – rendezési tervek elfogadását, életbeléptetését, esetlegesen a szankciók feloldását komolyan befolyásolni, hátráltatni vagy akár torzítani fogják egyes új tagállamok, a Balti államok és Lengyelország fenntartásai.
Összegezve, ki kell egészíteni azt a felfogást, mely az Unión belül a nemzeti érdek érvényesítését alapvetően technikai szempontból közelíti meg, és a tagállami érdekérvényesítést szakpolitikai vitákra és mérőszámokra redukálja. E dimenzió természetesen ugyanolyan hangsúlyos marad, mint volt az integráció elmúlt fél évszázadában. Azt a tényt is el kell fogadni azonban, hogy a 2004-es bővítést követően olyan új, történelmi természetű konfliktusok jelentek meg az uniós döntéshozatali mechanizmusok vonzáskörében, melyek komolyabb krízishelyzetekben arra döntő hatást gyakorolhatnak és akár el is téríthetik a régi tagállamok és az uniós adminisztráció által ideálisnak vélt megoldástól. Ameddig a legmagasabb, politikai szintű döntéshozatal – az Európai Tanács – működése a kormányköziség elvén alapul, addig az egyhangú döntés követelménye az egyedi tagállami szempontok figyelembevételét és megértését is szükségessé teszi. Még akkor is, ha azok az Unió egésze és érdeke szempontjából igencsak lényegtelennek és jelentéktelennek tűnnek.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.